Anne of Green Gables PBS TV-film

Amikor először hallottam, hogy a PBS vadonatúj filmet készít L.M. Montgomery 1908-as regénye alapján Anne of Green Gables, Több mint egy ideges voltam. Mint valaki, aki olyan szeszélyes, okos árva lányok történetén nőtt fel, mint Anne, és egészséges, családbarát műsorok Kis ház a prériban, Védőnek éreztem magam Anne felett, és nem akartam, hogy imázsát rombolja a modern televízió vaksága, ahol mindent gyorsnak kell lennie, és trendi társadalmi-politikai üzenetekkel kell kitölteni, a régi jómódú helyett értékeket.

De amint megnéztem a 90 perces első jelenetet Montgomery L. M. zöld zálogainak Anne-je, Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nyilvánvaló, hogy a TV-film alkotói nemcsak szeretik Anne-t, hanem felismerik az óriási felelősséget is, ha újra feltalálják egy ilyen szeretett történetet. És egyértelmű, hogy a PBS az elmúlt 46 évben bekövetkezett változásokkal együtt továbbra is elkötelezett megmutatja nekünk egy olyan világot, amely tele van hangulatos fotelekkel és remegő őszi levelekkel és egy gyermek ártatlan és elragadó szeretetével könyveket.

A 2016. évi film sok szempontból pontosan olyan, mint az 1985-ös változat, azzal a különbséggel, hogy annyira színkorrekcióval rendelkezik, hogy szinte illata a levendula és érezze a szél az arcán, és megkóstolja a málna szívélyét (még ha ez Anne haját kissé hisztérikus árnyalattá teszi a tűzoltóautó számára) piros).

A dráma hangja tökéletes: édes és kedves, egyszerű, mint egy nyári nap egy vidéki gazdaságban. Időközben sokkal több állat van a háztartásban, ami jó, mert valóban azt az érzést keltette, hogy Anne farmban él, nem csak egy völgyben lévő házban. A Green Gables előtt többet láthat az életében a sötétségről, ami szintén segít a karakter megértésében és csodálatában.

Ballentine Ella alig javít a Megan Follows ikonikus előadásán. Anne-je ugyanolyan tele van örömmel és csodával az élet kis csodáiról, és ugyanúgy hajlamos az egzisztenciális kétségbeesésre, bár ő lényegesen egyenletesebb.

Marilla néni (Sara Botsford) kissé lágyabb ebben a verzióban, ami megkönnyíti az együttérzését. De az igazi kiegészítés ennek az új megtestesülésnek a Martin Sheenben, aki Matthew bácsit a megfelelő főszereplővé teszi, akire érdemes lenni, nem pedig csupán Marilla keménységének fóliájává. Ebben az előadásban sokkal inkább feltárja Anne-hez fűződő kapcsolatait, mint az 1985-ös filmben, és minden alkalommal, amikor a szemében az apai csillogással néz rá, a szíved kétféle méretű lesz.

Ugyanakkor, bizonyos kérdések, amelyek a sorozat mellett döntöttek, kissé megkérdőjelezhetők. A régi adaptációban Anne és Diana felbomlását epikus arányok tragédiaként kezelték, amint mindketten érezhetnék, míg a PBS változatban a felbontás rohan.

Ellenkező esetben az első 30 perc annyira hihetetlenül hasonló az 1985-ös filmhez, hogy úgy hangzik, mintha a párbeszéd szóról szóra ismétlődik. Szinte úgy tűnik, mintha az alkotók a teljes bevezetést arra sikoltozva akarták költeni: "Nézd, mindenki, ne aggódj, nem próbálunk új dolgot csinálni itt!!! "" Mindez jó és jó, amíg el nem tűnik azon, hogy vajon miért zavarta már valaki új adaptációt, amikor már oly sok jó létezik.

Végül a PBS verzió legnagyobb hibája az, hogy csak a regény első felére koncentrál, és egy nagyon szimmetrikus narratívája, amely arra a kérdésre összpontosít, hogy a Cuthberts fog-e kis árvát tartani vagy sem Anne. Ez egy filmet magával ragadó cucc, de ebben az esetben a probléma már tudjuk a választ.

Ha a film valóban javítani akarta az 1985-ös verziót, akkor az egész könyvet le tudta fedni, több időt töltve a második felében, mivel az egyik az idősebb adaptáció néhány kritikájának az az, hogy átugorja Anne bölcs romantikáját Gilberttel - a mi egyik legnagyobb szerelmi történetünk idő. De úgy tűnik, hogy meg kell várnunk a folytatást, vagy A Netflix 2017. évi adaptációja,Anne, azoknak a szerelmesmadaraknak, amelyek végre esedékesek.